Több, mint 2 év

Ennyi ideje nem írtam ide, kicsivel több.

Annyiszor, de annyiszor szerettem volna, de nem tudtam, mit írjak, hol folytassam.

Azt hiszem, most telt le a gyászom folyamata, tudom folytatni ott, ahol abbahagytam.

Egy másik országba költözés miatt eladtam a fonalboltot, és bár több, mint egy évig nagyon fájt, mégis így volt jó döntés. Sokat tanultam ott, sok új embert, népet megismerhettem közelebbről, lettek barátaim elvetemült kötős közegből (☺), hozott szívemet melengető embereket, pillanatokat, kedves szavakat, vigasztalást, néha pedig könnyeket, nehéz sóhajokat.

Azt hittem, könnyű lesz elengedni, mert egy varázslatosan szép helyre költöztünk, tele álmokkal, reményekkel, mégis azóta sem jártam a régi helyen..

Kérdezte egy Barát, hogy hogyan tudtam elengedni a boltot, meglepte őt is, milyen könnyen mondtam azt, szinte azonnal, hogy: jó, költözzünk! 

A választ elárulja, hogy azóta sem voltam ott, - pedig ígértem sokaknak - sokáig hallani sem akartam róla. Kettős érzések kavarognak még a mai napig is bennem, de már sokat enyhültek. Hiányoznak még az illatok, a hangok, a séták, a mosolyok, az ajándék kávés percek.

A fonalak nem, mert több, mint a felét magammal hoztam... ☺

Ez idő alatt összekötöttük az életünket, a kislányunk 4 hónapja minket választott a szüleinek, és még mindig vannak álmaink és terveink, amik mélyülnek, tisztulnak és valóra válnak.

Rengeteget kötöttem és horgoltam közben, kardigánt, kendőket, a lányomnak, Grétának takarókat, kardigánokat, zoknikat.

H az időm engedi, most is jár a kezem, hogy az elmém lecsendesítsem. Azt hiszem, ez az én terápiám, az én-időm, ahogy mostanában szokták mondani.

Itt, ahol lakunk, hatalmas a csend.

Van, akit nyomaszt, nem érti, hogyan lehet a hegyen élni alig szomszédokkal, tévé nélkül, én pedig néha nem értettem, hogyan lehet élni máshogyan.

De mindannyian különbözőek vagyunk, és ez így pont jó, tökéletesen kiegészítjük így egymást...